Szavazás

Szavazás

plakkörkörcímeres

Szavazólap Sándor Zsuzsa tanárnőtől kérhető!

Fordulóba bejutott versenyzők művei:

1. versenyző: Adria és én...

Kiskoromban nagyon szerettem volna egy lovat, mert nagyon szerettem
a lovakat, de a családom sajnos olyan helyzetben volt, ami nem tette
lehetővé a lóvásárlást. Választani kellett, hogy lovat vagy élelmet
veszünk. Egyértelműen döntöttünk. Viszont egy nap adódott egy remek
lehetőség.

Talán tizenegy éves lehettem, amikor megkaptam álmaim lovát.
Hihetetlenül örültem, mert már hét éve szerettem volna egyet. Nem is
akármilyet, hanem egy arab telivért, amely csodálatos volt fekete
hosszú sörényével és kinézetével. Elragadó volt nézni, illetve rajta
ülni. De előtte még nevet kellett választanom neki, ami nem volt
egyszerű, de hosszas gondolkodás után megtaláltuk a megfelelőt,;ez
pedig az Adria lett. Számomra Adria volt a legszebb, legkitartóbb,
legfenségesebb és legintelligensebb akármilyen másik lónál. Lényegében
Adriával nőttem fel, így nagyon közel álltam hozzá, imádtam. Nagyon
sokat edzettünk együtt, de muszáj is volt, hogyha világhírű díjugratók
akartunk lenni. Szüleim sokáig nem akarták engedni, hogy ugrassak
vele, mert nagyon aggódtak értem, hogy megsérülök, de végül beadták a
derekukat.

Évekkel később, hosszas edzéseket követően eljött az első
versenyünk. Nagyon izgultam, mert a pálya is kicsit bonyolultnak tűnt,
de amint felléptem a pályára, hirtelen már egyikőnk sem izgult.
Mindezek után megszólalt a duda és el is kezdhettük. Hiba nélkül
végigcsináltuk a pályát viszonylag rövid időn belül. utánunk még
jöttek lovasok, akik szintén nagyon jól versenyeztek. Láttam, hogy
volt már tapasztaltabb versenyző is. Mégis az eredményhirdetés azt
mutatta, hogy mi lettünk az első helyezettek! Rendkívül boldog voltam és
büszke Adriára és magamra olyannyira, hogy még könnyek is csordultak
le arcomról.

Benne voltunk a híradóban és egyre több versenyre kaptuk a
meghívásokat, aminek nagyon örültünk. Sorra mentünk a nevezetesnél
nevezetesebb versenyekre. Folyamatosan dobogósok voltunk, persze nem
mindig a dobogó legfelső lépcsőfokára álltam, de akkor is örültem.

Aztán kaptam meghívást egy világbajnokságra, ami már nem a
juniorversenyekhez volt sorolva, így ez azt jelentette, hogy felnőtt
emberek ellen versenyezhettem. Adriával hihetetlenül boldog voltam.
Egyetlen gond az volt, hogy a felkészülésre közel sem volt annyi idő,
amennyit egyébként rá szoktunk szánni. Sokat edzettünk, talán túl
sokat is.

Volt, hogy egy nap többször is elmentem lovagolni Adriával. Úgy
éreztem, hogy sokat terhelem. Ennek következtében az utolsó ugrásnál
rosszul érkeztünk, ami miatt a lovam megsérült. Nem tudtam, mi lehet a
baj, de azt tudtam, hogy komoly. Rettenetes volt látni, hogy az az
állat, akit szeretek, aki a legjobb barátom, ott fekszik előttem és
szenved. Én bevertem a fejem, ami miatt szédültem, de már hívtam is a
szüleimet. Majd zokogva elmondtam, mi történt, közben pedig Adria
nyakát simogattam. Megérkezett az állatorvos is és elszállították
Adriát. Aztán a szüleim engem is kórházba vittek, megvizsgáltak, de
nem lett semmi komolyabb bajom, én pedig másra sem tudtam gondolni,
csak arra, hogy mi lehet a lovammal. Alig aludtam az éjjel, sírtam és
magamat okoltam.

Másnap felhívott a doktor úr és közölte, hogy Adria sérülése súlyos
és nem biztos, hogy fel fog épülni. Sosem borultam még ki annyira,
elkezdtem üvölteni az orvossal, holott tudtam, ez az én hibám volt,
aki miatt ez történt, én voltam. Mozdulni sem bírtam, miután
lenyugodtam. Csak látni akartam még egyszer az én lovamat, aki velem
nőtt fel, akit imádtam és tiszteltem.

Mikor láttam, hogy csak fekszik és nem tud mozogni, összeestem és
elsírtam magam, rettenetesen fájt a szívem. Kijöttünk az istállóból és
el kellett dönteni, mi legyen. Azt mondták, hogy beteg, a tüdejével
is baj van. Erre én is gondoltam, mert az utóbbi időben sokat
köhögött. Ránéztem a szüleimre, akiknek a szeméből is folyt a könny.

Azt gondoltam, talán jobb lenne neki, ha elaltatnák. Akkor nem
fájna semmije. A válaszom az volt, hogy altassák el. Így történt.
Odatérdeltem Adria mellé, megpusziltam a fejét, megsimogattam, majd
elköszöntem. Az orvos beadta neki az injekciót. Közben is pityeregtem
és utána egy lyuk maradt a szívemben. Fájt, hogy láttam, nem mozdult.
Nagyon hiányzik.

Hónapokkal később már megnyugodtam és újra felültem lóra. Aztán
évek múltán kaptam egy arab telivért.

Sosem foglak elfelejteni Adria, mindig itt leszel a szívemben és a
szüleim szívében.

2. versenyző: Keresd az utad

Mész az út rossz oldalán
Nem találod a helyes irányt,
Keresed az utad,
De mindig akadályokba botlasz.

Álmodban élsz,
Valóságot nem látod,
Hiába látsz, hallasz,
De mindig megbotlasz.

Kérd a teremtőt, mutasson neked utat,
Mert ha így haladsz, elveszel a mában,
Holnapod, jövőd
Csak egy álomvilág marad.

Ne feledd, nem vagy egyedül,
Keresd magad, keresd az utad,
Meglásd, megtalálod,
Ha nem félsz, kitartasz.

3. versenyző: Porcelán átok

Körbenézek, embereket látok,
Embereket csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.
Én sem vagyok más,
Ehhez elég volt egy pillantás.
Végignézek magamon;
Hiányzó porcelándarabok.
Hirtelen elindulok,
De lefagyok attól, amit látok;
Mindenütt porcelánmaradványok.
Előtörnek a találgatások.
Nem kell sokáig találgatni,
Embereket látok támadni.
Szavaik akkora erővel bírnak,
De az ártatlanok soha nem sírnak.
Csak elindul rajtuk egy repedés,
Ami megmutatja a szenvedést.

3. versenyző: Feketén fehér

A fehérség beborított mindent,
Oly gyönyörűen kietlen.
A madarak elrepültek,
Az emberek élvezettel tűrnek.
Tetszik, mert különleges,
Mégis túl közhelyes.

Egy varjú száll az égen,
Szinte már fehérben.
A hidegtől menekülne,
Repked a meleget kerülve.
nem halad semerre,
De elrepülne bármerre.

Szomorú károgását hallatja,
Mégis, ha valaki meghallja,
Csendben elrepül a távolba.

4. versenyző: Az érzelmek súlya

A szív, mely segítségért kiált, fájdalmakat rejt.
Mit rejt? Senki se tudja.
Segítő kéz, ami nincs, szívünk titkait nyitja.
Ami fáj, senki se látja, de ha kell, egy maszkot lát a szem.
Ki virul, ki nevet, nem biztos, hogy szent.
Egy szem, mi egy pár, álomba mereng.
Mi álom, csak egy álom.
A valóság, az nem változik, ki néma, az ábrándot keresi.
Ki kér, ki vár, mindent megkap,
De az érzelem súlya, mi fájdalom, benne marad.

5. versenyző: 21. század

A huszonegyedik század hajnalát éljük,
Percről-percre butul a népünk.
Tesszük, amit mondanak, mint vak birkák
El lettek taposva, akik az igazat mondták.

A négy lovas már halad felénk,
Éhség, szegénység, legalább a miénk
Volna, ha létezne még a magánbirtok,
De ti elvesztek, amit csak birtok.

Világunk a pusztulás felé halad,
Ami fontos volt, mára csupán adat,
A pénz, az, mi számít napjainkban,
Földünk hamuvá ég karjainkban.

7. versenyző: XXI. század

Mai lányok lusta modellek.
Mellkirakós képen virít a lényeg.
Vans cipő a lábon, Iphone a kézben.
Persze ők mind „egyéniségek”.

Feszülős farmerben feszítenek
A fiúk zoknit térdig húzva.
Mondom: srácok ez nem óvoda.
Pávák és ecsetfejűek.
Tisztelet a kivételnek!

Musically, Snapchat, Insta,
Ez az, ami őket lázba hozza.
A lényeg a követők száma,
És hogy a képet hány ember látta.

Tizennégy évesek eret vágnak,
Füttyszóra új telót nem kapnak,
Fejükön tíz kilogramm vakolat.
Fiúk nagy része bunkó paraszt.
Tiszteletteljes persze kevés van.

Tesa, sittes, XD.
Szlogenben beszélnek,
Teljes szót írni nehéz.
Lustaság az élet,
Ez a XXI. század, kérlek.

 8. versenyző: Rap az esőben

Csepergő esőben
sírva sétálni
féltve szeretni
fekete homállyal
hazugságokat
elhinni

Fájdalom
minden egyes perce
mikor már nem látod,
mi az élet értelme

Majd jön egy
segítő kéz,
mely az élethez
nyújt egy színes
esélyt.

9. versenyző: Kérdések a boldogságról

Minden lélek céllal jön a Földre, ezért mindenki ezt a célt keresi
egész életében folyamatosan kutatva, néha célt veszítve, aztán
remélhetőleg újra feléledve.

Sikerül-e beteljesítenünk a célt vagy csak reménykedünk abban, hogy
jól csináltuk?
Vajon mindenki megtalálja a saját személyre szabott célját?

A boldogsághoz vezető úton meg kell tanulnod, hogy vállald azt, amit
valójában szeretnél és hogy erről az útról ne tántoríthassanak el. Ha
mégis lelépnél róla, vissza tudj lépni rá és folytasd tovább.

Néha nem egyszerű kiigazodni érzéseink világában! Akkor sem, ha
megpróbáljuk, de lehet, hogy nem a megfelelő problémamegoldó módszert
választjuk vagy választottuk. Van úgy, hogy több lehetőség is van, de
nem pont az a megfelelő és beletörődünk. Van úgy, hogy nem jó a
módszer, lezártnak tekintjük a problémát, pedig még nincs megoldva.
Van úgy, hogy addig hajtunk, míg meg nem találjuk a megfelelőt.

Minden, ami körülöttünk történik, azért van, hogy az valamire
valamilyen formában tanítson bennünket.

Minden ember céllal jön a Földre és senki előtt nincs titkolva az,
hogy minden úgy legyen, ahogyan mi szeretnék, hogy igazából és
eredendően jól érezzük magunkat.

9. versenyző: Gyermeki mosoly, bizalom

Válladra hajtom gyermek titkaim,
Betakarlak ártatlan kérdésekkel,
Betakarsz igaz és szép válaszokkal.
Rád bízom félelmeimet és szárnyaimat,
Együtt számoljuk szuszogásainkat.
Köszönöm, hogy fölülről láthatom a felhőket,
Mindennél jobb, hogy egymásnak létezünk.
Közös gyémántcsoda az életünk.
A nagy szavak velünk csak játszanak,
Hol felednek, hol pedig aratnak,
de a szeretet mindig általunk válik igazzá.

10. versenyző: A lordok háborúja kisregény, részlet

Előszó

Lord Vladek az északiak támogatásával megostromolja a nagy falat, amit
nem tudni, miért építettek, de azzal, hogy megépítették, elválasztották
északot Lotringertől. Északon semmi jó nincs, termőfőldek sem,
kevés az élőlény és mégis élnek itt emberek, orkok, koboldok,
akik harcolnak a túlélésért, mert észak egy kegyetlen vidék.

Egyszer megjelenik Lord Vladek, aki megígéri az északiaknak, ha
mellette harcolnak, akkor segít nekik a faltól délre vonulni, ahol nem
kell minden nap arról gondolkodni, vajon sikeres lesz-e a vadászat és
éhezés lesz-e a törzsben vagy nem. Lord Vladek az északi törzsekből és
az ork hordából elő állít egy hatalmas sereget és megostromolja a
falat, ahol az Északi Királyság katonái állomásoznak. Hatalmas csata
tör ki, miközben megjelenik egy új lord, aki fenyegetést jelent
Lotringerre, mert ereje és hatalma képes lehet újra felépíteni a Tűz
Birodalmát, ami azt jelentheti, hogy a Jég Császára is visszatérhet.
Lord Vladek ezért elindul jobb kezével, Dharral Silverionba, hogy
megállítsa a közelgő fenyegetést.

1. fejezet A 15. próféciakő

Lord Vladek ostromolja a falat a seregével. Skorpodox
harcosparancsnok kiadja a parancsot a koboldoknak, hogy állítsák fel a
létrákat a falnál, ami kb. 30 méter magas. Miközben a koboldok épp a
létrákat készítik, nyilzápor zúdul a seregre

- Pajzsokat fel! - ordít az egyik ork parancsnok és a koboldok -
mivel közel vannak a falhoz, ezért őket nem éri a veszély és fel
tudják állítani a létrákat a falnak nekitámasztva - megindulnak
felfele. A koboldok mennek felfele a létrán, semmitől nem félnek.
tudják, ha felérnek, valószinűleg nem élnek már sokáig, mert össze
kell csapni az Északi Királyság faliőrségével.

A faliőrség parancsnoka kiált a katonáinak, hogy borítsák a forró
vizet a létrákra. Pár másodperc alatt hatalmas lábasok lesznek
láthatók a falon és pár létránál leborítják a forró vizet A koboldok
csak ordítanak a forró víz miatt, ami elég fájdalmas és sorra hullanak
le a létrákról.

Lord Vladek ezt látván új stratégiát vet be és kiadja a parancsot a
koboldkatapultokhoz hogy most jöhet a légitámadás. A koboldok kreatív
szerkezete, ami kilövi a koboldokat és a rajtuk lévő úgynevezett

koboldrepülőt, állatbőrből van kiveszítve a bordák között, mintha
szárnyuk lenne. Kilövik őket szép sorban és már siklanak is a fal
felé. Sikeresen landolnak páran és a feladatukra koncentrálnak, ami a
falba lévő bejutás és a robbanószer elhelyezése. Skorpodox
parancsnok a sikeres légiegység akcióját látván újra megpróbálja a
létrás akciót és most mivel már pár kobold fel tudta tartani a falon
lévő egységeket, a létrások is feljutnak.

Amint feljutott az első létrás kobold, megindulnak az orkok, akik
eddig a háttérből figyeltek és ők is rögtőn a létrán próbálnak meg
feljutni a falra.
- Nem juthatnak be a vártornyokba! - ordít a faliőrség parancsnoka.
- Uram, nem tudjuk visszatartani őket!
- Vissza a tornyokba! - a faliőrség katonái visszavonulnak a fal
tornyaiba, ahonnan elkezdik az ellenséget nyilazni. A tornyok fali
bejáratainál próbálnak az orkok berohamozni, de a faliőrség
sikeresen visszatartja őket
- Nem juthatnak be a toronyba, mert akkor egyenes az út nekik a
győzelemhez - mondja az egyik faliőrségi tiszt Lord Vladek is
- aki eddig hátul figyelt - bevonul a csatába, egy
pillanat alatt a semmiből megjelenik a falon és küzd a
katonákkal, akik dicsően harcolnak a fal védéséért. Áttöri a védelmet
az orkokkal az egyik torony bejáratánál és bejutnak a toronyba.

Vladek megfogja a parancsnok nyakát, felemeli, hogy egy fejmagasságban
legyenek, mert a lordok 3 méter magasak és megkérdezi:
- Hol van a kő?! - mély ordító hangja se képes kiszedni a
parancsnokból a kő hollétét.
- Nem mondom meg, te féreg! - mondja a parancsnok fulladozó hangon.
- Rossz válasz - és Lord Vladek nekivágja a fejénél fogva a falnak és a
feje mintha szétrobbant volna a parancsnoknak.
Az egyik katona ijedten kiáltja oda Lord Vladeknak, hogy hol van a kő.
- A torony pincéjében van elzárva egy ajtó mögött.
- Köszönöm - mondja a lord és megindul a toronypince felé.
Leért a pincébe és látta, hogy ott van a 15. próféciakő.
Amit látott rajta, nem tudta elképzelni, mit ábrázolhat. Megragadta a
követ és az semmivé lett, majd megjelent ott, ahonnan a csatát figyelte.
Dhar! - kiálltott Lord Vladek. Dhar volt az orkok vezetője és Vladek
jobb keze. Dhar - amint meghallotta a nevét - lesietett a falról és
odarohant hozzá.
- Igen, nagyúr!
- Nézd meg a követ - Dhar megnézte a követ és rá is jött az egyik szimbólumra.
- A napfogyatkozás, ami 18 évvel ezelőtt volt. Holnap lesz a 18. évfordulója.
- És miért van itt egy újszülött?
- Fogalmam sincs, Vladek.
Lord Vladek jobban vizsgálja a követ és észrevesz valamit:
- Az ezüstvérüek!,
- Az ezüstvérűeknek mi közük lenne a próféciához, ha tesznek arra, ami
Lotringerben történik - mondta Dhar.
- Nem tudom, de el kell mennünk Silverionba - mondta Vladek picit ijedt hangon.
- De a csata, nem menekülhetünk csak el, már majdnem nyertünk!
- A csatát megnyertük, de hiába, ha a többi próféciakő is beteljesül.
- Ha itthagyod a csatát, olyan leszel, mint az arany lord.
- Ő sem menekült el, csak épp jókor akart jó helyen lenni-
- Áhhhrrr - kiáltott Dhar.
- Rendben van, veled tartok. Lord Vladek és Dhar a csatát hátrahagyva
megindultak északnak az egyik északi kikötőbe, hogy hajón jussanak el
az Ezüst Királyság fővárosába, Silverionba.
Eközben az Ezüst Királyságban Aratrema, a Artredisz Hiláriusz lázadás
vezetőjének felesége, kérdi férjét
- Miért nem mehetek veled én is a csatába?
- Mert ez nem nőnek való feladat.
- Tudod, hogy jól bánok a fegyverekkel, jobb vagyok az összes emberednél is.
- Nem baj, te itthon maradsz.
- Tudom, miért nem mehetek.
- Na miért?
- Te félsz attól, hogy bebizonyosodik, hogy erősebb vagyok nálad.
Artredisz megfordult, megragadta felesége nyakát és így szólt hozzá:
- Ha még egy ilyet mondasz, kivágatom a nyelved.
Artredisz bement a nagycsarnokba, ahol a többi hozzá hű lázadó vezető volt.
Majd Aratrema is bement oda
- Takarodj innen, ide nő nem léphet be!
- Csak hoztam a nagy férjemnek egy ajándékot, mielőtt távozik.
- Majd utána, miután végeztünk a megbeszéléssel - mondta dühösen Artredisz.
Aratrema kiment a teremből az ajtó pedig becsapódott utána.
- Miért van az, hogy nekem mindig rosszabb? Nem leszek egy olyan férfi
felesége, aki nem tisztel, és csak rabszolgaként bánik velem!
- Hát pedig a nőknek mindig több hatalmuk volt itthon, mint a
férfiaknak - mondta Aratrema cselédlánya.
- És mégis a fél ország akarja, hogy ez megváltozzon - mondta Aratrema dühösen.
- Úrnőm, nem kell aggódnia, hamarosan eljön az Ön ideje.
- Ezt miért mondja?- kérdezi Aratrema furcsálkodva.
- Csak megérzés - mondja a cselédlány.
- Hát úgy legyen!
- De most boldognak kell lennie és felkészültnek, hisz holnap lesz a
18. születésnapja!
- A 18. ugyanolyan lesz, mint a többi: unalmas.
- Higgyen nekem, ez más lesz, mint a többi - mondja a cselédlány magabiztosan.
- Köszönöm Szoján, elmehet.
Miközben a cselédlány kimegy a szobából, letesz egy aranykulcsot az
asztalra, ami az ajtó mellett van és távozik.

11. versenyző: A biztonság csak illúzió - 5. fejezet

Taylor próbálta elfelejteni, ami történt, a céljára akart fókuszálni,
ami mostanra módosult, megállítani a fertőzést, ez volt az elsődleges.
Miközben a holotérképet nézte, arra lett figyelmes, hogy furcsa hangok
jönnek a háta mögül. Amikor megfordult, nem hitt a szemének, akit
látott, az a doki volt.
- Áh, sajog a fejem. – szólalt meg a doktor.
- De, hogy élted túl? – kérdezte Taylor megrémülve.
- Elfelejtettem, hogy vaktöltény van a fegyverben.
Taylor ekkor eltöprengett, hiszen a lányt a folyosón megölte vele,
aztán észrevett valamit a doki kezén, normális emberi ujjak helyett
furcsa karmok helyezkedtek el rajta. Taylor nem is gondolkodott többet,
gépkarabélyát a dokira fordítva megkérdezte:
- És mikor tervezel manikűröztetni?
- Hogy mi? – A professzor maga elé emelte a kezét és így szólt. – Nem
tehetsz ellenem se…
A mozdulat vége furcsa halálhörgésbe váltott, mivel Taylor egy fél
tárat belelőtt a dokinak hitt lénybe. Ahogy a szörny földre rogyott,
Taylor hátat fordított és elindult tovább a folyosón, tudta, hogy az
alakváltók, amikről a doki beszélt, tényleg léteznek, hisz most lőtt le
egyet. Amikor visszaért a szobába. ahol a lyukat robbantotta, eszébe
jutottak a doki szavai: „Amikor kirobbantottad a falat, megszökhettek.”
Ahogy egyre csak gyötörték ezek a szavak, egyre magát
kezdte okolni. Amikor kinyitotta az ajtót, magával nézett
farkasszemet. Lassan elkezdte klónja felé fordítani a fegyvert, ám
amikor elsütötte volna, a lény kiütötte a kezéből a fegyvert és őt a
földre lökte, Taylor ekkor rámarkolt a kezére és az egyre felé
közeledő lény mellkasába dobta, ám az nem állt meg, ment tovább Taylor
felé, ám egyszer csak egy pisztoly lövés hallatszott, majd a lény
földre hullt, mögötte pedig egy remegő kezű lány állt. Taylor
megítélése alapján, talán 16 éves lehetett, szőke hajjal, arca szép
volt, alakja, mint egy modellé. A fegyvert Taylorra szegezte és
megkérdezte:
- Te is egy vagy közülük?
- Nem! – felelte Taylor határozottan.
- Akkor ki vagy?
- Taylor Philips a nevem, az AI-es elitosztag kapitánya vagyok.
A lány lassan leeresztette a fegyverét.
- És hol az osztaga? – kérdezte a lány kíváncsian.
- Meghaltak. No de, én még nem tudom a te neved!
- Az én nevem Lucia.
Taylor felkelt és türelmesen elsétált a fegyveréig.
- Honnan szerezted a fegyvert? – kérdezte Taylor parancsoló hangon.
- Apám adta mielőtt meghalt, azt mondta jó célra használjam.
- Mennyi lőszered van?
- Még négy golyó.
- Akkor most tőlem is kapsz valamit, mégpedig két darab teli tárat.
- De mégis miért?
- Nem hagyhatok egy ilyen fiatal lányt védtelenül. Katonai
kötelességem, hogy megvédjem a civileket.
Ahogy ezt kimondta, felelősségérzet töltötte el, tudta, hogy Lucia
jövője már az ő vállán nyugszik.
- Lucia, adok még valamit, egy kommunikátort. A társamé volt, Jasoné.
Lucia arca elpirult, ahogy átvette a kommunikátort.
- Ha megnyitod a holotérképet, láthatod az én rádiójelem.
- Rendben, de… - Mondta Lucia piros arcával, haját csavargatva. – De
ezt ugye nem azért csinálod?
- Mégis mié… Nem, dehogy ez csupán a kötelességem. – felelte Taylor
felháborodva.
Lucia elmosolyodott. Taylor az ajtó felé fordult, amerről Lucia jöhetett.
- Arra akarsz menni? – Kérdezte Lucia aggódva.
- Természetesen, és te is velem fogsz jönni!
- De ott borzalmas dolgok történhetnek.
- Arra is, amerről én jöttem.
- De az hogy lehet? Sulivan azt üzente nekünk, hogy a fertőzés oda nem
tudott eljutni.
Taylor Sulivan neve hallatára szomorú szemmel a földre tekintett.
- Sulivan tévedett és nagy árat fizetett érte.
- Ezt hogy érted?
- Sulivan… meghalt. Az anatómiai laborban kísérletek zajlottak a parazitákon.
Kifejlődött egy olyan fajtájú lény, amely megváltoztatja az alakját. –
mondta, miközben ujjával a földön fekvő hulla felé bökött.
- Meg- meghalt? Az ne-nem lehet. – Lucia a földre térdelt és sírni kezdett.

12. versenyző: Titkos fény

A titkos fény megjelenése

Szép napos idő van. Lágyan fúj a szél. A tengerpartoktól a hegyekig, a barlangokban, a városoktól a tanyákig.
Minden tele van vidám emberekkel.és pokémonokkal. Ezt a négy szigetből álló régiót úgy hívják, hogy Alola.

A nevem Nebby, a testvéremet pedig Apollónak hívják. A szüleink
Luna és Sol, a Hold és a Nap legendás pokémonja. A nagynénénk Necrozma
prizma pokémon. Akik még a családomhoz tartoznak: Katagami,
Schabelle, Balden, Stella, Circuit, Guzzlord, és Nihilego (más néven
Kartana, Pheromosa, Buzzwole, Celesteela, Xurkitree, Guzzlord,
Nihilego; ők nem legendások, hanem Ultra Beastek, vagyis féllegendás
pokémonok.

A történet akkor kezdődik, mikor kint voltunk a mezőn négyen és egyszer csak
megjelent egy Ultra féreglyuk és Necrozmával az élen az Ultra Beastek.
- Helló! Hát ti mit csináltok itt? - Necrozma.
- Szia. Csak kijöttünk egy kicsit piknikezni. Csatlakoztok? - Luna.
- Persze, miért ne?
Leültünk, beszélgettünk, játszottunk. Amikor beesteledett és ment volna mindenki haza,
Necrozma megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk Apollóval vele menni.
- Sol, Luna! Elvihetem Apollót és Nebbyt?
- Hát nem tudom, szerintem nem túl jó ötlet, Necrozma - Luna.
- Jaj, ugyan már Luna, hadd menjenek el! - Sol.
- Na jó, de előtte azért kérdezzük meg, hogy van-e kedvük hozzá
egyáltalán. - Luna.
- Rendben, Sol..- Necrozma.
- Apolló, Nebby, gyertek ide egy kicsit, kérdeznénk tőletek
valamit. - Luna.
- Oké, megyünk! - Apolló és én.
- Igen, mit szeretnétek kérdezni, Apolló?
- Azt, hogy el szeretnétek-e menni Necrozmával? - Luna.
- Én szeretnék! - én.
- Én is! - Apolló.
- Nyugodj meg, Luna, majd vigyázok rájuk! - Neirozma.
- Rendben, akkor elmehettek. - Luna.
- Éljen, köszi Anya! - Apolló és én.

Elpakoltunk egy hétre elég ruhát. Miután összekészültünk, elköszöntünk.
Elérkeztünk egy olyan helyre, ahol soha nem jártunk még ezelőtt. Mikor megérkeztünk, tátva maradt a szánk.
Egy csodálatos helyre értünk; tele volt virágokkal, fákkal, tavakkal, vízesésekkel.
- Nebby, Apolló, bemutatom nektek az otthonomat. - Necrozma. - Mit szóltok hozzá?
- Necrozma, ez a hely valami bámulatos! - én.
- Igen, tényleg elképesztő! - Apolló.
- Ennek örülök! - Necrozma.
- Gyertek, megmutatom, hová tegyétek a táskáitokat. Utána nyugodtan menjetek játszani. - Necrozma.
- Rendben, Necrozma. - Apolló, én.
Lepakoltunk, Necrozma elmagyarázta, hogy vannak a dolgok. Utána kimentünk.
- Gyere Apolló, nézzünk körbe! - én.
- Oké, de túl messzire egyelőre ne menjünk egyedül! - Apolló.
- Jó, de akkor gyere már! - én.
- Jól van, megyek már, nyugi! – Apolló.

Nekiindultunk felfedezni ezt a világot. Sok érdekes dolgot láttunk. Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk.
Mikor visszaértünk, nagy meglepetésünkre a többiek is ott voltak.
- Sziasztok! – Apolló, én.
- Helló! - Katagami, Schabelle, Balden, Stella, Circuit, Guzzlord, Nihilego.
- Hát ti hogy kerültök ide? – Katagami.
- Luna és Sol megengedte, hogy áthozzam őket. – Necrozma.
- Hű, arra számítottam, hogy Sol elengedi őket, de hogy Luna is belement, azt már nehezen hiszemel. – Balden.
- Balden, ne legyél ilyen bunkó! Bár tulajdonképpen igazad van. – Schabelle.
- Tényleg igaz, hogy Luna még sehova nem engedte el Apollót és Nebbyt ezelőtt, de mindenki változhat. – Necrozma.
- Na de most, hogy ezt túltárgyaltuk, csináljunk valamit végre! – Circuit.
- Jó, de mit? – én.
- Mennyire mentetek messze, mikor sétáltatok? - Necrozma.
- Nem túl messze, talán néhány száz métert tettünk meg. – Apolló.
- Rendben, akkor most, ha akarjátok, elmehetünk sétálni és megmutathatjuk, milyen itt. - Necrozma.
- Részemről rendben, Apolló. – én.
- Oké, részemről is, mehetünk. – Apolló.
- Nagyszerű, akkor indulhatunk is. – Katagami.

Elindultunk, miközben sétáltunk, mindent elmagyaráztak nekünk, hogy mitől ilyen és miért ilyen ez a hely.
Egyszer csak megjelent előttem egy fény és elindult, én pedig utána mentem.
- Hé, Nebby, hova mész?! – Apolló.
- Láttam valamit, megnézem, mi az. – én.
- Várj meg, veled megyek! – Apolló.
- Hé, hova lett Nebby és Apolló? – Katagami.
- Itt voltak mögöttünk! - Necrozma.
- Az lehet, de már nincsenek. – Circuit.
- Várj! Hogy mi? - Necrozma.
- Eltűntek! – Schabelle.
- Meg kell találnunk őket! – Stella.
- De nagyon hamar, mert néhány óra múlva lemegy a nap. – Nihilego.
- Az hagyján, hogy sötét lesz, de ha Luna megtudja, hogy eltűntek, nekem annyi! - Necrozma.
- Rendben, akkor váljunk szét és keressük meg őket! – Guzzlord.
- Jó, kettesével megyünk, Katagami és Stella, Balden és Schabelle, Guzzlord és Nihilego, Circuit és én. – Necrozma.
- Rendben! – Katagami, Stella, Balden, Schabelle, Guzzlord, Nihilego, Circuit.
- Akkor indulás! - Necrozma.
Miközben elindultak minket keresni, Apolló és én követtük azt a fényt és találtunk egy ősi romot.
- Nahát, ez olyan, mint az otthoni oltárok. – Apolló.
- Igen, tényleg, de ez teljesen romos és szerintem egy csillag van a tetején. – én.
- A csillag nem Necrozma jelképe? – Apolló.
- De igen, viszont az elég fura, hogy ez itt van, a másik kettő pedig Alolán. – én.
- Tényleg nagyon furcsa. Meg kéne erről kérdezni majd Necrozmát. – Apolló.
- Nézzük meg közelebbről! – én.
- Óvatosan, Nebby, nehogy ránk omoljon valami! – Apolló.
- Nyugi, vigyázok. – én. Miközben körbenéztünk.
- Mondd csak, Necrozma, szerinted hol lehetnek? – Circuit.
- Nem tudom, de remélem, nincs semmi bajuk! - Necrozma.
- Á, biztos, minden rendben, amilyen talpraesettek. – Circuit.
- Az igaz, de attól még féltem őket, mert még nem jártak itt és attól félek, hogy eltévednek. - Necrozma.
- Várj, nézd! Az ott nem az ő lábnyomuk? – Circuit.
- De az, de mit keresnek arrafelé, ott nincs semmi, csak a … - Necrozma.
- Csak mi? – Circuit.
- A régi oltárom. - Necrozma.
- Az oltárod? Neked is volt?! – Circuit.
- Igen, de évszázadok óta nem jártam ott se én, se más. Úgyhogy teljesen elhagyatott. - Necrozma.
- Pontosan mióta nem jártál ott? – Circuit.
- Mióta majdnem becsapódott az a meteor. - Necrozma.
- Meteor? Az, amelyiktől átváltoztál? – Circuit.
- Igen. De most igyekezzünk, mert ha rááll valamelyikük az emelvényre,
nagy bajban lesz mindenki itt és Alolán egyaránt. - Necrozma.
- Akkor siessünk! – Circuit.
Futva iramodtak utánunk. Miközben ők jöttek, Apolló és én egyre közelebb mentünk az oltárhoz…
- Szerinted mióta lehet ez itt? – én.
- Néhány évszázad óta az állapota alapján. – Apolló.
- Ott van az emelvény, álljunk rá és nézzünk körbe, hátha látunk valamit, amiről megtudhatjuk, merre lehetünk. – én.
- Oké. – Apolló.
- Ne álljatok az emelvényre! – Necrozma.
- Necrozma! – Apolló, én. Sajnos későn szólt Necrozma, mert éppen ráléptem
és abban a pillanatban felvillant a csillag és megjelent egy hatalmas fénysárkány
- Rég találkoztunk Necrozma! - ???
- Mit akarsz? – Necrozma.
- Tőled semmit! – és rám mutatott.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, azt nagyon megbánod! – Necrozma.
- Nem félek tőled és egyedül úgysem győzhetsz le engem! - ???
- De nincs egyedül! – Katagami és a többiek.
- Tűnjél el innen! – Necrozma.
- Még találkozunk! - ??? Ugyanolyan rejtélyesen, ahogy megjelent, el is tűnt.
- Jól vagytok?!- Necrozma.
- Igen, ez meg ki volt? – én.
- Ultra. - Necrozma.
- Ultra? Ő is egy pokémon? – Apolló.
- Nem, Ultra önmagában csak fényenergia. Csak ha mi ketten egyesülünk,
akkor lesz teljes értékű legendás pokémon. - Necrozma.
- És olyankor mi a nevetek? – Apolló.
- Ultra Necrozma. - Necrozma.
- Hm, igazából kézenfekvő. – én.
- Egyébként hogy kerültök ti ide? – Circuit.
- Megjelent egy kis fény előttem és úgy éreztem, azt akarta, hogy kövessem. – én.
- Egy fény? - Necrozma.
- Igen. – én.
- Ez érdekes, majd később megbeszéljük, de most vissza kell mennünk
Alolára és beszélnem kell Lunával és Sollal. - Necrozma.
- Mi is megyünk Apollóval? – én.
- Igen, mindenféleképpen kell, főleg neked, Nebby. - Necrozma.
- Nekem?! – én.
- Tőled akar valamit Ultra, úgyhogy nem maradhatsz itt, pláne egyedül. - Necrozma.
Mikor visszatértünk, Luna és Sol már vártak ránk.
- Necrozma, mi történt?! Ultra hogy kerül ide?! – Luna.
- Nebby valamilyen fénnyel megtalálta az oltárt és véletlenül megidézte. - Necrozma.
- Nebby? Hogy? Nemcsak te vagy rá képes? – Sol.
- Eddig én is azt hittem. – Necrozma.
- Na, ezt később tárgyaljuk meg. Most fontosabb dolgunk is van! – Luna.
- Miért, mi történt? – én.
- Mikor Ultra megjelent, megpróbáltuk megállítani, de nem sikerült. sokkal erősebb,
mint volt, ráadásul ha valaki megtámadja, leszívja az energiáját.
- És most hol van? – Necrozma.
- Azt mondta, hogy az oltárodhoz megy. – Sol.
- Ha elpusztítja azokat, akkor mindennek vége van. – Luna.
- Akkor sietnünk kell. – Necrozma.
- Én viszem Necrozmát és Nebbyt, Sol, te hozd a többieket! – Luna.
- Rendben. – Sol.

Átalakultak a valós formájukba, ami a pokémonforma és elindultunk az oltárokhoz.
Mikor odaértünk, nagy meglepetésünkre az oltároknak semmi bajuk nem volt.
- Hol lehet Ultra? Már rég itt kéne lennie! – Luna.
- Nem tudom. – Sol.
- Nézzünk körbe! – Necrozma.
- Mi itt maradunk Nebbyvel és Apollóval. – Stella.
- Rendben, akkor mi körbenézünk. – Necrozma.

Miközben elmentek, mi ott várakoztunk, de semmi nem történt. Mikor visszaértek, akkor sem történt nagyon semmi.
- Történt veletek valami? – Necrozma.
- Semmi. Veletek? – Balden.
- Semmi. – Sol.
- Akárhol is van, semmi esetre sem lankadhat a figyelmünk amiatt, hogy visszatért.

Szavazólap Sándor Zsuzsa tanárnőtől kérhető!

Faller Elektro Villamosipari és Informatikai Munkaközösség

Bejelentkezés

Köszönjük

Hogy megosztod iskolánkat és az oldal tartalmát mással is...